5. fejezet

 A szikla mellett pár méterre egy kis fa álldogál magányosan. Amint felkelek nem túl mély álmomból, egyből rávetül tekintetem. A finom szellő lágyan mozgatja ágait, s közben halk csiripelés hangzik fel a lombok közül. Egy feketerigó ül ott fent, s szomorú dalokat énekelget. Mint ha ő is egyedül lenne. Egy hirtelen jött szellő lerepít egy levelet a fáról, és egyenesen elém sodorja azt. A színe sárga. Ez az első olyan levél, melyen meglátszik az ősz közeledte. Lassan felállok a széltől szinte jegesre hűtött szikláról, és elindulok Jack házához. Remélem, hogy ma még nem nyúlt semmilyen droghoz. Kopogtatok. Bár szinte biztos vagyok benne, hogy nyitva van az ajtó, nem akarom megijeszteni a fiút. Még a végén azt hinné, hogy én is olyan betörő vagyok, mint ő.

 - Igen? – nyitja ki az ajtót a kócos fejét fogva. Szeme alatt lila karikák díszelegnek, bőre pedig holt sápadt, mégis tisztának tűnik.

 - Jól vagy, Jack? – kérdezem óvatosan.

 - Nem. Szörnyen fáj a fejem, és arra sem emlékszem, hogy aludtam e.

 - Hm. Nem csoda. – motyogom magamban, és belépek a házba – Mi van itt? – kiáltok fel.

 Koszos ruhák vannak szétszórva a földön, és üres sörösüvegek díszelegnek mindenütt.

 - Fogalmam sincs. De nagy buli lehetett… - mosolyodik el finoman.

 - Az biztos. – teszem csípőre a kezem – Hol van itt felmosó fa? – kérdezem, miután belelépek valami ragadós dologba a parkettán.

 - Ő… Talán a fürdőszobában. – mutatja Jack, majd ledől a kanapéra.

 - Hiszen ez vadonatúj! – kiáltok, mikor meglátom a még sosem használt felmosó fát.

 - Használd egészséggel! – biccent.

 - Nem vagyok takarítónő! – rázom a fejem – Fogd meg, és moss fel! Nem lehet így élni!

 - Azért jöttél, hogy kioktass? – morog – Akkor már távozhatsz is, ott az ajtó!

 - Na, jó. Tíz percet kapsz, hogy kipihend magad, és utána takarítasz!

 - Hogy ne! Majd pont te fogod megmondani, hogy mit csinálok az én házamban! Inkább hozz nekem valami fájdalomcsillapítót!

 - Honnan?

 - Vagy ott van a szekrényben, vagy elmész a gyógyszertárba.

 Sóhajtok, és bemegyek a konyhába. Mindenhova benézek, de sehol sem találok fájdalomcsillapítót, csak… Drogokat. Az egyik fiókban három doboz Metamfetamin van. A szívem hevesen kezd verni, a kezem pedig őrülten remeg. Egy meggondolatlan pillanat alatt kilopom a dobozokat a fiókból, becsúsztatom a pulcsim zsebébe, és mint ha mi sem történt volna, betolom a fiókot.

 - Na, találtál valamit? – kiált Jack.

 - Ő… Nem, de most el is megyek a gyógyszertárba. Tudsz adni egy kis pénzt?

 - Vagy ott van a szek…

 - Vagy fizetem én. Tudom, tudom. – forgatom a szemem, és inkább meg sem nézem a szekrényben, csak becsapom magam mögött az ajtót.

 Igazából fogalmam sincs, hol a gyógyszertár, és egyáltalán hol keressem, de minél hamarabb a hátam mögött akarom hagyni a házat. A szívem olyan erősen lüktet, hogy majd kiugrik a helyéről, és a gondolatok egymást lökdösik a fejemben. Elloptam a drogját, elloptam, de most mit csináljak? Úgy is észre fogja venni, és az első számú gyanúsított én leszek. Beszélnem kell vele!
 Hirtelen megtorpanok egy zöld keresztes épület előtt. Egyértelműen ez a gyógyszertár. A kapucni még mindig a fejemre van húzva a biztonság kedvéért, de ezzel egy valódi rablónak tűnhetek. Amint belépek az ajtón, a fölötte lévő kis csengettyű megszólal, de mégsem néz rám senki.

 - Mi az, hogy csak receptre írnak? És ha én azt mondom maguknak, hogy nem tudok aludni, mert kurva ideges vagyok? – csapkodja egy ismerős hangú férfi a pultot.

 - Kérem, nyugodjon meg! Keressen egy orvost, és akkor kiszolgálgatjuk önt! – motyogja a nő.

 - Maga csak ne nyugtatgasson engem, inkább szolgálja ki a vevőt!

 Most esik csak le, hogy ki üvöltözik a pultnál. Apám. A szívem nagyot dobban, de megpróbálok a lehető legnyugodtabban odaállni a másik ablakhoz úgy, hogy még véletlenül se látszódjon ki az arcom a kapucni alól. Egy másik kiszolgáló, kedvesen odalép hozzám:

 - Jó napot, miben segíthetek?

 - Valami erős fejfájás csillapítóra lenne szükségem. – motyogom remegő hanggal, és közben fél szememmel apát pásztázom, aki haragosan kiabál a másik nővel.

 - Nem érti, hogy nekem kell az a kurva Xanax? Eddig lehetett recept nélkül kapni, nem? – üvölti hangosan. Remélem nem borul el jobban az agya.

 - Hahó! – szól az előttem lévő eladó. Kissé elbambultam. Pontosabban egyáltalán nem a nőre figyeltem.

 - Elnézést, megismételné még egyszer?

 - Ez megfelel? – kérdezi kissé idegesen egy gyógyszert felmutatva.

 Bólintok, majd fizetek.

 - Akkor tudja mi? Bassza meg magát az összes gyógyszerekkel foglalkozó barommal együtt! – mutatja fel a középső ujját apám, majd sarkon fordul és idegesen eltávozik.

 Mielőtt elment volna, láttam, ahogyan a szeme sarkából rám nézett. Tekintete oly hűvös volt, hogy szinte beleremegtem, és muszáj volt elkapnom a figyelmem.

 - Viszont látásra! – köszönök el halkan, és kilépek az ajtón.

 A reggel még csak hűvös simításként érkező szellő, most erős szélviharként csapja meg arcom, így a kapucnit jobban összehúzom a fejemen. Hirtelen egy madár hasít el, közvetlenül a fejem felett. Egy feketerigó. Olyan, mint amely azon a fán énekelt. Vajon ő merre tart? Vagy neki van a fán az otthona? Ebben a pillanatban a zsebemből kicsúszik a drog, és az egyik pocsolyába vágódik.

 - Picsába! – morgom magamban, és felveszem a vízből.

 Mit csináljak ezzel a dobozzal? Talán vissza kéne adnom neki. Nem. Nem akarom, hogy megint olyan állapotban legyen. De egyáltalán honnan szerzi rá a pénzt? Erre költhette az összes vagyonát! Erre a szarra! Hirtelen rohanni kezdek. Magam sem tudom, miért, csak visz a lábam, egyenesen előre. A sziklánál állok meg, és idegesen kiáltva elhajítom a Metamfetamint a tóba. Lihegve térdemre támasztom kezem, majd még egy utolsó mérges lendülettel belerúgok egy kőbe, ami nagy csattanással landol a vízben. Leülök a szirt szélére, és hangosan sírni kezdek. Eszembe jut apám hideg tekintete, ahogyan kiabált, és eszembe jut Jack is. Miért kell tönkretenniük az életüket? Jack is olyan boldogan élhetne… De nem. Valami nagy baj lehet vele is, amiért egyedül él, és amiért drogokba folytja bánatát. Talán nekem is ezt kellene tennem. Talán úgy megnyugodnék. De az is lehet, hogy egyszerűbb út a halál…

 Egy hirtelen meggondolásból felpattanok, és a mélybe tekintek. Felettem ismét elrepül a feketerigó, és én pedig behunyom a szemem és kitárom a karom. Jó lenne, ha szárnyam nőne, és én is utána tudnék szállni, elszállni egy jobb világba, ahol már senki sem bánthat, és ahol… Ekkor elengedem magam, és hagyom, hogy a szél elvigyen, ám mögöttem valaki kiabálni kezd, én meg ijedten kinyitom a szemem, és csak akkor látom, hogy épp leugrani készülök. Jack gyorsan mögém vetődik, és a karomnál fogva visszaránt.

 - Elment az eszed? – kiabál a kezemet szorongatva.

 - Én nem… - dadogok.

 - Mégis mit képzeltél? Hogy majd szárnyad nő, és…

 - Nem tudom! – kiabálok rá, mire egyből elhallgat – Nem tudom, de te mit képzeltél? Látom, hogy valami van veled, de neked fogalmad sincs róla, hogy én mit élek át! Lehet, hogy szörnyen érzem magam, de én mégsem drogozom, te pedig igen! Mit képzeltél? Hogyha majd teletömöd magad Metamfetaminnal és piákkal, akkor majd minden megoldódik, és boldog ember leszel? Hát képzeld el, hogy nem! Nekem legalább eszembe jutott valami épkézláb ötlet. Ha meghalok, többet nem kell szembenéznem az őrült apámmal. Úgyhogy fogd be!

 Jack tágra nyílt szemekkel néz rám, majd hirtelen átkarol. A szívem valamiért hevesebben kezd verni, és ahogy belélegzem a fiú illatát egy kicsit mintha nyugodtabb lennék.

 - Mégis mit képzelsz, mit csinálsz? – lököm el magamtól.

 - Sajnálom… - sóhajt – Nem akarsz ma nálam aludni, ő… Hogy is hívnak?

 - Sarah. – lehelem halkan – Szeretnék.

 - Akkor gyere. Ha nem zavar, hogy franciaágyam van csak…

 Megrázom a fejem, és Jack után indulok. Mi volt ez az egész?