Könnyek lepik el a szemem. A
meghatottságtól, a tudattól, hogy láthatom anyát. De aztán az öröm áztatta
mosolyom egyszeriben leolvad arcomról, és a keserű kín talál helyet a
szívemben. Hiszen most itt van. Apám újra bántotta. Közel lehet. El kell
menekülnünk!
Hirtelen lépteket hallok az ajtó
felől. Rémülten ugrom fel, előtte viszont találomra becsúsztatom a fiúkba anya
leleteit. Mikor már nyílik az ajtó, én az asztal alá slisszolok, és úgy
összehúzom magam, hogy még levegőt is alig kapok. Az illető pont felettem matat
az asztalon fetrengő papírok közt. Minden egyes hangnál nyelek egyet. A szívem
olyan hevesen ver, hogy attól félek, annak a hangja fog lebuktatni. Hát csak
várok. Minden perc, minden lépés egyre lassabb, szinte kínszenvedés az asztal
alatt kucorognom. Aztán az orvos végre kimegy az irodából. Megnyugodva
sóhajtok, ám ekkor kulcs fordulását hallom a zárban. Bezártak.
- Most hogy jutok ki? – kérdezem
magamtól, és nyöszörögve próbálom lenyomni a kilincset. Semmi haszna.
Reménykedve körbetekintek, és a
szemem az egyik ablakon ragad meg. Sóhajtok, majd minden erőmmel felkapaszkodom
a párkányra. Akárhányszor kissé megerőltetem magam, a csuklómba éles fájdalom
nyilall. De nem adom fel. Nagy nehezen végül sikerül felküzdenem magam az
ablakra, ám amikor letekintek, minden reményem elszáll. Magasan vagyok. Nem
olyan magasan, mint Jack háza előtti sziklán, de éppen eléggé ahhoz, hogy
összetörjem valamim. Talán öngyilkossági kísérlet, de mindent megteszek, hogy
lássam anyát. Végül tekintetem a kórház alatti tujára szegezem, behunyom a
szemem, és egy mély sóhajtás kíséretében leugrom. Hatalmas ütés ér, amikor
sikerül a növényben landolnom, és néhány lila, kék foltot is szereztem
magamnak, de megnyugodva látom, hogy nem tört el semmim, és hogy élek.
- Sarah! – hallok egy hangot, és
gyors lépéseket egyre közeledni, mire megdobban a szívem. Jack – Mit keresel te
itt, egy tujában az éjszaka kellős közepén?
- Leugrottam – felelem kissé
remegő hanggal. Még mindig bennem van az előbbi „repülés” okozta sokk.
- Mi? – néz rám nagy szemekkel,
majd ösztönösen a nyitott ablakra téved a tekintete – Úr Isten! Jól vagy?
- Persze, semmi bajom! – rázom a
fejem hevesen, majd nagy nehezen kikászálódok a tujából – Anya is itt van –
jelentem ki hirtelen.
- Komolyan? – kérdezi
meglepetten.
Bólintok.
- Meg akarom látogatni! Meg kell
néznem, hogy jól van e!
- Nem, Sarah – csóválja a fejét –
Vissza kell menned a szobádba! Már harmadszor lettél majdnem öngyilkos.
- Dehogy harmadszor – bököm ki,
mire kérdőn néz rám – Sokszor próbálkoztam vele – vallom be.
- Idióta – suttogja, majd lábamat
és a hónom alatt megfogva felemel.
Oly könnyedén visz a kórház
bejárata felé, mintha csak egy röpke szellő emelne fel.
- Köszönöm, azt hiszem, tudok még
járni – jelentem ki kissé ideges hangsúllyal.
- Bocs – röhögi el magát kínosan,
és letesz. Lábamra ismét nagy teher nehezedik.
Hangtalanul és észrevétlenül
próbálunk besétálni a szobámba, de pechünkre Dr. Mark meglát minket, és
rémülten felénk rohan.
- Sarah kisasszony! Égen-földön
kerestelek már! Miért nem voltál a kórtermedben? Csak nem megint eltévedtél? –
kérdezi ijedt arckifejezéssel.
- Semmi gond, uram! – áll elé
Jack – Csak levittem egy kis friss levegőt szívni.
- Kérdés nélkül? Ráadásul hová
tűnt a fáslija neki? – ragadja meg a csuklóm, amiből szinte patakként ömlik a
vér – Valami felsértette a sebeket.
- Eresszen el! – tépem ki a karom
a szorításából – Már sokkal jobban vagyok. Hadd menjek le az udvarra a maga
felügyelete nélkül! Azt hiszem, már nem az óvodában vagyunk.
- Valóban nem – rázza a fejét,
majd mélyen az enyémbe ássa tekintetét – De ez itt egy kórház, ahol mi vagyunk
a felelősek az életedért! Épp ezért a viselkedést is elvárjuk. Úgyhogy innentől
nincs ki-be járkálás a szobádban, megértetted?
- Nem, uram – jelentem ki a szemébe
bámulva, és olyan komoran, hogy egy pillanatra nem is tudja hova tenni, amit
mondtam neki.
- Fogadj szót! – int le Jack – A doktor
úr valószínűleg halálra izgulta magát miattad. Bizonyára jogosan fél, hogy
ismét kárt teszel magadban.
Ez célzás volt, és én
megértettem. Finoman bólintok, majd továbbhaladunk a folyosón, egészen a
szobámig, ahol aztán magunkra csukjuk az ajtót.
- Ha még egyszer ilyet csinálsz, saját
kezűleg fogom elvágni a torkod! – mondja Jack haragosan.
- Azért te is szépen meg tudsz
alázni – vágom rá, és lehuppanok az ágyra.
- Na, mutasd a csuklód! – gyengül
el hirtelen, és leül mellém – Ezen több mint húsz heg van.
- Plusz-mínusz a most szerzett
példányok – mosolyodom el halványan.
- Ez nem vicc – int le – Add ide
a fáslit!
Én engedelmeskedem neki, ő pedig
finoman megfogja a kezem, majd a fáslival szorosan körbeköti.
- Nem kéne rá valami
fertőtlenítő? – kérdezem.
- Most ez is elég lesz – feleli,
és továbbtekeri a fáslit.
Minden kézmozdulata olyan könnyed
és finom, mintha valóban értene hozzá. Szinte szívet melengető, ahogyan
gondoskodik rólam ez a fiú, aki talán még többet szenvedett, mint én. Aztán
végez. A fásli a kezemen, az ajka pedig az enyémen. Szinte kikívánkozott.
Próbálom minden erőmmel kiszorítani magamból a fájdalmat, ahogyan a hátamat
lágyan simogatja, és érzékien csókol, amíg aztán meg nem szakad a kötelék. Az
arcunk távolodik, a homlokunk pedig egymáséra tapad. Arcomat jobb kezében
fogja, és hüvelykujjával lágyan simogatja.
- Nehéz vagyok? – kérdezem hirtelen,
arra célozva, amikor kiemelt a tujából.
- Hülye vagy, és nem nehéz –
röhögi el magát, megszakítva a romantikus hangulatot. Eltávolodik az arcomtól –
Alig eszel valamit. Csoda, hogy nem halsz éhen.
Valóban így van, de egyszerűen
semmit nem bírnék letolni a torkomon.
- Hát már próbálkoztam azzal is…
- mosolyodom el, ő pedig szintén.
- Van hatásosabb módszer is. Ha
fejbe lövöd magad. Akkor szenvedned sem kell – kontrázza, mire mindketten
elnevetjük magunkat.
Tudjuk, hogy cseppet sem vicces,
és azt is, hogy már mindketten majdnem meghaltunk. Volt rá példa, és még mindig
úgy gondoljuk, úgy lenne a legjobb. A lassan hobbinkká vált öngyilkossági
kísérletek száma minden nappal gyarapodik, és fog is, amíg a szívünkben a
fájdalom ott van. De ott van, és ott is marad örökké, néhány heg képében. De
talán, mi enyhíthetünk egymás fájdalmán. Ezekkel a gondolatokkal nézünk egymás
szemébe, hosszan, és szavak nélkül tudjuk, hogy mire gondol a másik. Érintések
nélkül érezzük, hogy a másiknak erősebb a puszta jelenléte annál, minthogy most
egy ágyon ülünk. És remélem, hogy anya is így gondolja majd…