2014. július 11., péntek

14. fejezet

 Könnyek lepik el a szemem. A meghatottságtól, a tudattól, hogy láthatom anyát. De aztán az öröm áztatta mosolyom egyszeriben leolvad arcomról, és a keserű kín talál helyet a szívemben. Hiszen most itt van. Apám újra bántotta. Közel lehet. El kell menekülnünk!
 Hirtelen lépteket hallok az ajtó felől. Rémülten ugrom fel, előtte viszont találomra becsúsztatom a fiúkba anya leleteit. Mikor már nyílik az ajtó, én az asztal alá slisszolok, és úgy összehúzom magam, hogy még levegőt is alig kapok. Az illető pont felettem matat az asztalon fetrengő papírok közt. Minden egyes hangnál nyelek egyet. A szívem olyan hevesen ver, hogy attól félek, annak a hangja fog lebuktatni. Hát csak várok. Minden perc, minden lépés egyre lassabb, szinte kínszenvedés az asztal alatt kucorognom. Aztán az orvos végre kimegy az irodából. Megnyugodva sóhajtok, ám ekkor kulcs fordulását hallom a zárban. Bezártak.
 - Most hogy jutok ki? – kérdezem magamtól, és nyöszörögve próbálom lenyomni a kilincset. Semmi haszna.
 Reménykedve körbetekintek, és a szemem az egyik ablakon ragad meg. Sóhajtok, majd minden erőmmel felkapaszkodom a párkányra. Akárhányszor kissé megerőltetem magam, a csuklómba éles fájdalom nyilall. De nem adom fel. Nagy nehezen végül sikerül felküzdenem magam az ablakra, ám amikor letekintek, minden reményem elszáll. Magasan vagyok. Nem olyan magasan, mint Jack háza előtti sziklán, de éppen eléggé ahhoz, hogy összetörjem valamim. Talán öngyilkossági kísérlet, de mindent megteszek, hogy lássam anyát. Végül tekintetem a kórház alatti tujára szegezem, behunyom a szemem, és egy mély sóhajtás kíséretében leugrom. Hatalmas ütés ér, amikor sikerül a növényben landolnom, és néhány lila, kék foltot is szereztem magamnak, de megnyugodva látom, hogy nem tört el semmim, és hogy élek.
 - Sarah! – hallok egy hangot, és gyors lépéseket egyre közeledni, mire megdobban a szívem. Jack – Mit keresel te itt, egy tujában az éjszaka kellős közepén?
 - Leugrottam – felelem kissé remegő hanggal. Még mindig bennem van az előbbi „repülés” okozta sokk.
 - Mi? – néz rám nagy szemekkel, majd ösztönösen a nyitott ablakra téved a tekintete – Úr Isten! Jól vagy?
 - Persze, semmi bajom! – rázom a fejem hevesen, majd nagy nehezen kikászálódok a tujából – Anya is itt van – jelentem ki hirtelen.
 - Komolyan? – kérdezi meglepetten.
 Bólintok.
 - Meg akarom látogatni! Meg kell néznem, hogy jól van e!
 - Nem, Sarah – csóválja a fejét – Vissza kell menned a szobádba! Már harmadszor lettél majdnem öngyilkos.
 - Dehogy harmadszor – bököm ki, mire kérdőn néz rám – Sokszor próbálkoztam vele – vallom be.
 - Idióta – suttogja, majd lábamat és a hónom alatt megfogva felemel.
 Oly könnyedén visz a kórház bejárata felé, mintha csak egy röpke szellő emelne fel.
 - Köszönöm, azt hiszem, tudok még járni – jelentem ki kissé ideges hangsúllyal.
 - Bocs – röhögi el magát kínosan, és letesz. Lábamra ismét nagy teher nehezedik.
 Hangtalanul és észrevétlenül próbálunk besétálni a szobámba, de pechünkre Dr. Mark meglát minket, és rémülten felénk rohan.
 - Sarah kisasszony! Égen-földön kerestelek már! Miért nem voltál a kórtermedben? Csak nem megint eltévedtél? – kérdezi ijedt arckifejezéssel.
 - Semmi gond, uram! – áll elé Jack – Csak levittem egy kis friss levegőt szívni.
 - Kérdés nélkül? Ráadásul hová tűnt a fáslija neki? – ragadja meg a csuklóm, amiből szinte patakként ömlik a vér – Valami felsértette a sebeket.
 - Eresszen el! – tépem ki a karom a szorításából – Már sokkal jobban vagyok. Hadd menjek le az udvarra a maga felügyelete nélkül! Azt hiszem, már nem az óvodában vagyunk.
 - Valóban nem – rázza a fejét, majd mélyen az enyémbe ássa tekintetét – De ez itt egy kórház, ahol mi vagyunk a felelősek az életedért! Épp ezért a viselkedést is elvárjuk. Úgyhogy innentől nincs ki-be járkálás a szobádban, megértetted?
 - Nem, uram – jelentem ki a szemébe bámulva, és olyan komoran, hogy egy pillanatra nem is tudja hova tenni, amit mondtam neki.
 - Fogadj szót! – int le Jack – A doktor úr valószínűleg halálra izgulta magát miattad. Bizonyára jogosan fél, hogy ismét kárt teszel magadban.
 Ez célzás volt, és én megértettem. Finoman bólintok, majd továbbhaladunk a folyosón, egészen a szobámig, ahol aztán magunkra csukjuk az ajtót.
 - Ha még egyszer ilyet csinálsz, saját kezűleg fogom elvágni a torkod! – mondja Jack haragosan.
 - Azért te is szépen meg tudsz alázni – vágom rá, és lehuppanok az ágyra.
 - Na, mutasd a csuklód! – gyengül el hirtelen, és leül mellém – Ezen több mint húsz heg van.
 - Plusz-mínusz a most szerzett példányok – mosolyodom el halványan.
 - Ez nem vicc – int le – Add ide a fáslit!
 Én engedelmeskedem neki, ő pedig finoman megfogja a kezem, majd a fáslival szorosan körbeköti.
 - Nem kéne rá valami fertőtlenítő? – kérdezem.
 - Most ez is elég lesz – feleli, és továbbtekeri a fáslit.
 Minden kézmozdulata olyan könnyed és finom, mintha valóban értene hozzá. Szinte szívet melengető, ahogyan gondoskodik rólam ez a fiú, aki talán még többet szenvedett, mint én. Aztán végez. A fásli a kezemen, az ajka pedig az enyémen. Szinte kikívánkozott. Próbálom minden erőmmel kiszorítani magamból a fájdalmat, ahogyan a hátamat lágyan simogatja, és érzékien csókol, amíg aztán meg nem szakad a kötelék. Az arcunk távolodik, a homlokunk pedig egymáséra tapad. Arcomat jobb kezében fogja, és hüvelykujjával lágyan simogatja.
 - Nehéz vagyok? – kérdezem hirtelen, arra célozva, amikor kiemelt a tujából.
 - Hülye vagy, és nem nehéz – röhögi el magát, megszakítva a romantikus hangulatot. Eltávolodik az arcomtól – Alig eszel valamit. Csoda, hogy nem halsz éhen.
 Valóban így van, de egyszerűen semmit nem bírnék letolni a torkomon.
 - Hát már próbálkoztam azzal is… - mosolyodom el, ő pedig szintén.
 - Van hatásosabb módszer is. Ha fejbe lövöd magad. Akkor szenvedned sem kell – kontrázza, mire mindketten elnevetjük magunkat.

 Tudjuk, hogy cseppet sem vicces, és azt is, hogy már mindketten majdnem meghaltunk. Volt rá példa, és még mindig úgy gondoljuk, úgy lenne a legjobb. A lassan hobbinkká vált öngyilkossági kísérletek száma minden nappal gyarapodik, és fog is, amíg a szívünkben a fájdalom ott van. De ott van, és ott is marad örökké, néhány heg képében. De talán, mi enyhíthetünk egymás fájdalmán. Ezekkel a gondolatokkal nézünk egymás szemébe, hosszan, és szavak nélkül tudjuk, hogy mire gondol a másik. Érintések nélkül érezzük, hogy a másiknak erősebb a puszta jelenléte annál, minthogy most egy ágyon ülünk. És remélem, hogy anya is így gondolja majd…

5 megjegyzés:

  1. Szia!:) Nagyon jó lett a rész,mint mindig :)
    Várom a kövit :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, örülök, hogy tetszett!^^ Amint tudom, megírom.:)

      Törlés
  2. Szia!
    Nemrég találtam rá a blogra, és eszméletlenül tetszik, egy nap alatt elolvastam az akkor még 13 fejezetet! Rögtön fel is iratkoztam a blogra.
    Nagyon jó történet, imádom, ez lett a kedvenc blogom (egy másik mellett). Eszméletlen, hogy milyen csodásan írsz/fogalmazol!
    Ez a rész is jó lett, mint az eddigiek. Remélem, Sarah tud találkozni az édesanyjával, és együtt lehetnek :)
    És Jack. Wá*-* :D

    Szóval, gratulálok ehhez a remek bloghoz! :)

    xoxo -A

    Ui.: Jók a zenék ;) A Linkin Park az egyik kedvenc bandám :3 A Blackbirds meg az egyik kedvenc számom tőlük :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Őszintén megmondom, ez eddig az egyik legkedvesebb komment, amit kaptam!^^ Szóval nagyon szépen köszönöm, és örülök, hogy ennyire elnyerte a tetszésedet!:3
      Az én kedvencem is a Linkin Park, de ezzel gondolom nem okozok nagy meglepetést.:,D Lényegében az adta az ihletet ehhez. Szóval még egyszer köszönöm!^^
      Puszi: Miharu

      Törlés