7. fejezet

 Az este borzalmas sötétsége mélyen a földbe tipor. Szinte rettegni kezdek, ahogyan kicsit jobban elmerülök gondolataimban. „Apám itt van” Ezt a szörnyű hangot hallom a fejemben, és minden percben azon izgulok, hogy esetleg megtalál és észrevesz, akár itt, a semmi közepén, a sziklán, ahová most költöznöm kellett. Mindenhonnan hallom a szél bús zúgását, és néha egy bagoly huhogása is felcsendül. Jobban összehúzom magam, mert egyre hűvösebb a levegő éjszaka. Nem bírok aludni. Már egy jó ideje forgolódom a nedves sziklán, de sehogy sem jön álom a szememre. A tücskök halk ciripelése aztán egy kicsit megnyugtat, és lehunyt szemekkel hallgatom éjjeli zenéjüket. Nagyon szép. Emlékszem, annak idején nagyon szerettem én is hegedülni. Egész jól is ment, bár akkor még nagyon fiatal voltam. Eszembe jut az a nap, amikor remegve vártam, hogy felléphessek. Erre vártam egész évben, hogy megmutassam azt, amit tanultam. A függöny mögött álltam, és lehunyt szemmel dúdolgattam a dalt, amit a színpadra lépve elő kellett adnom. Amikor meghallottam a nevem, mély levegőt vettem, és még mindig összeszorított szemhéjakkal álltam ki a közönség elé. Csak akkor tekintettem le az emberekre, mikor már végiggondoltam az egészet. Reménykedve körülnéztem a nézőtéren. Rengetegen voltak. Rengetegen, de biztosan kiszúrtam volna egy valakit. De nem láttam sehol. Anya nem jött el a meghallgatásomra. Tudtam, hogy otthon van, és azt is, hogy apa is. Miatta nem mehetett sehová, mert neki takarítania, és főznie kellett. Azon az estén játszottam életem legmegindítóbb dalát, amibe bár minden érzelmemet beleraktam, de a gondolataim valahol máshol jártak. Szememet hegedűzés közben is lehunytam, és úgy képzeltem oda anyukámat, hogy csak ő ül lent, és csak ő hallgat. A dal végén reménykedve néztem fel, és akkor elillant a képzeletem. Bár fergeteges sikert arattam, mégsem voltam boldog. Otthon aztán alig vártam, hogy elújságoljam, mindenki oda volt a darabomért. De csak egy ideges apuka, és egy szétvert anyuka várt rám.

 - Hol voltál ilyen későig? Csak nem buliztál, vagy lógtál? – üvöltötte apám, majd mikor nem mertem felelni, én is megkaptam a magamét.

 Az óta a nap óta nem hegedülök már, de a dalra még mindig emlékszem. Most is azt dúdolom, hogy kicsit álomba ringassam magam, ám a megnyugvás helyett egy könnycsepp csordul végig arcomon, s csöppen végül a hideg kőre. Zokogva alszom el az este.

 Reggel a madarak csiripelésére ébredek, és egy nagyot nyújtózom. A hátam eléggé fáj, mert néhány kavicson feküdtem.

 - Szombat van. – suttogom, ezzel arra utalva, hogy ma nem kell dolgoznom.

 Mit kéne ma csinálnom? Hiszen teljesen egyedül vagyok, és már Jack sincs mellettem. Jack. Ettől a névtől egy pillanatra kiráz a hideg, és tekintetem egyből elfátyolosodik. Vajon mi van vele? Egyáltalán él még, vagy talán… Öngyilkos lett? Hiszen nincs senkije.

 Lassan felállok, és egy meggondolatlan pillanatban, a háza felé veszem az irányt. Mély levegőt veszek, és hirtelen bekopogtatok, bár meg is bánom rögtön. Legszívesebben most visszafordulnék, és inkább magamba roskadnék, minthogy vele beszéljek. De mégis itt állok a háza előtt, valahol mélyen reménykedve. És hogy miért reménykedem? Igazából fogalmam sincs. Ahogy a kilincs lenyomódik, rögtön görcsbe rándul a gyomrom, és amint meglátom, a lélegzetem is elakad. Nincs túl jó állapotban. Eléggé fáradtnak tűnik, és a szeme is nagyon karikás.

 - Mit akarsz? – vágja oda. Fogós kérdés.

 - Én… Csak-csk azért jöttem, hogy… Megkérdezzem; jól vagy e. – dadogok.

 - Jól. – válaszol flegmán.

 - Biztos? – kérdezem aggodalmaskodón. Sokszor felélednek az anyai ösztöneim, de úgy tűnik, mindig a legrosszabbkor.

 - Mit érdekel az téged?

 - Nem tudom. – sütöm le a szemem – Tényleg fogalmam sincs miért, de érdekel.

 - Nem. Nem vagyok jól. – szögezi le.

 - Hogyhogy?

 - Miattad.

 Szavai olyan élesen vágtak bele a szívembe, akár egy penge. Nem. Tényleg csak jót akartam. Hiszen a kábítószer veszélyes. De egyedül nem fog tudni, leszokni, azt is tudom. Viszont egy kérdés valahogy nem tud hagyni, megnyugodni… Honnan szerzett rá pénzt?

 - Sajnálom. – lehelem, s közben folyamatosan jár az agyam.

 - Sajnáld is. – szól kegyetlenül, majd észreveszi az arcomon a megbánást – Hol aludjál? – érdeklődik aztán.

 - Nem fontos. A lényeg, hogy meggyógyulj! – nézek rá aggódva.

 - Én már sosem leszek rendben. – sóhajt, majd beljebb lép – Gyere!

 Zakatoló szívvel megyek a házába, aztán körbenézek. Ismét üres üvegek látványa fogad. Biztosan nagy bánata lehet, ha kénytelen ezeket a drogokat használnia. Most kivételesen visszafogom magam, és nem kezdek el pakolni.

 - Pontosan mi a gond? – ülök le óvakodva az egyik fotelre, ahova még nincsenek koszos ruhák dobálva.

 - Csak nagyon fáradt vagyok, és nem tudok elaludni.

 - Ha gondolod, hozok neked egy nyugtatót a gyógyszertárból… - ajánlom fel félve.

 - Ugyan. Még a végén arra is rászokok, és ki kell dobni. – húzza finom vigyorra a száját. Ez megalázó volt.

 - Akkor csak feküdj le. Anya engem mindig finom teával nyugtatott meg, még régen. – mondom kedvesen, és felállok.

 - Hagyd csak!

 - Nem, komolyan! A koffeinmentes kamillatea nagyon hatásos tud lenni! – mosolygok óvatosan.

 - Nincs is itthon kamillatea… - vonja fel a szemöldökét.

 - Akkor… Akkor szedek! Úgyis láttam párat a tó mellett! – kiáltom, és az ajtó felé trappolok. Ő csak néz utánam, és nem ért semmit. Akárcsak én.