12. fejezet

Sziasztok! Íme egy új fejezet, ami remélhetőleg elnyeri a tetszéseteket. Egy kicsit több benne a párbeszéd, és kevesebb a leírás, mint általában, de remélem ez nem gond. Ezzel a kezdeti kis monológgal egyébként szeretném megköszönni a rengeteg feliratkozást, és immár 3000 megtekintést, ami egyszerűen fantasztikus! Szóval, köszönöm, és elnézést, amiért ritkán van új rész! 

Jó szórakozást!

 Mély lélegzetekkel fekszem, és hallgatom az egyhangú csipogást. Még élek. Nagy nehezen kinyitom a két szemem, és rájövök, hogy egy kórházi ágyon nyugszik fáradt testem. Egyből a csuklómra téved tekintetem, amit egy fásli fog körül. A másik karomból egy cső nyúlik ki, és egy infúzióban ér véget. Mellettem halk szuszogást hallok, így odanézek. Jack alszik a széken, arcára rászáradt könnycseppekkel. Finom mosolyra húzom szám jobb sarkát, aztán rögtön le is hervad róla. Egy kórházban vagyok. Bármikor megtalálhatnak a szüleim. Tudom, hogy hívni fogják őket. Tudom, hogy már hívták őket. Itt nem vagyok biztonságban. És ami a legrosszabb; még élek.

 - Jack! – suttogok halkan, mire egyből kipattan a két szeme, és mosolyogva rohan az ágyamhoz.

 - Jól vagy? – kérdezi izgatottan.

 - Nem igazán… - felelem – El kell mennünk!

 Jack arca egyből döbbentté változik, és értetlenül mered fekete szemembe.

 - Ha apa rám talál itt, biztosan nem élem meg a holnapot – magyarázom, de az arckifejezése idegessé torzul nyomban.

 - Az a célod, nem? – vágja hozzám, én meg meglepetten bámulok rá – Én megmentettem az életed, te meg el akarsz húzni? Úgy halnál meg a leghamarabb! Majdnem elvéreztél! – kiáltja hisztérikusan.

 - Viszont ha apám ideér, a halálom biztos lesz! – felelem.

 - Leszarom! – fogja a fejét idegesen – Neked az kell, nem? Egy köszönöm, vagy valami?

 - Mit köszönjek? – kérdezem most már én is mérgesen – Szerinted véletlenül vagdostam szét a csuklómat? – emelem fel.

 - Inkább meggondolatlanul, nem?

 - Képzeld el, hogy nem! – kiáltok – Milliószor átgondoltam már. Sosem sikerült. Milliószor megpróbáltam már. Mindig feladtam. Volt kiért küzdenem. Volt miért élnem. Legalábbis azt hittem. De érted mindegy.

 - Hidd el, legszívesebben utánad mentem volna a halálba! – mondja egyre zaklatottabban Jack.

 - Na, és miért? – kérdezem erőltetett mosollyal.

 - Apám milliomos volt – kezdi halkan – Anyám pedig súlyos rákban szenvedett. Minden pénzét kezelésekre költötte, annyira szerette. Anyám sokáig bírta, de aztán beleőrült a betegségébe. Tudod… Kihullott az összes haja, teljesen legyengült a sok kezeléstől. Már nem bírta tovább. Belehalt a fájdalmaiba, és a szenvedéseibe – meséli szomorúan.

 Én csodálkozva hallgatom, és minden szavára megdobban a szívem. Őszinte sajnálat járja át a lelkem, ő pedig egy kis szünetet tartva monológjában, folytatja:

 - Apa nem bírta ki a sok szenvedést. Így is sok pénzt költött a kezelésekbe, de a maradékból kocsmázni ment minden nap. A munkahelyéről kirúgták, és már nem tudta fizetni az adókat. Én is ki voltam borulva. Fiatal voltam még, tizenhárom éves. Annak idején, mikor apa is végleg elitta mindenét, kénytelen voltam lopni. Akkor szoktam rá a kábítószerre, amibe aztán apám is meghalt. Az utolsó dolog, ami maradt belőle, a ház, amiben most élek, és a pénz, amit rám hagyott. Már nincs sok belőle. Mindent elköltöttem az én drogjaimra. Ez az egyetlen, ami egy pillanatra is, de elfeledteti a szüleimet.

 Szemét végül könnyek lepik el, és halk zokogásba kezd. Lassan felülök az ágyon, és óvatosan átkarolom.

 - Sajnálom – suttogom lehunyt szemekkel.

 - És veled mi történt? – kérdezi egy kis idő elteltével.

 - Tudod… - kezdem, de ekkor kinyílik az ajtó, és egy orvos lép be rajta.

 Névkártyáján ez szerepel: Dr. Mark Daniel, Pszichológus.

 - Jó napot kívánok, Sarah kisasszony! – nyújtja a kezét sietősen – Mark Daniel vagyok, és azért jöttem, hogy segítsek magán.

 Én csak értetlenül meredek rá, és nem vagyok hajlandó kezet fogni vele, így egy kis idő után, ő is visszahúzza tenyerét.

 - Tegeződhetünk is – biccent – Megértem, hogy még nem akarsz együttműködni velem, de én a te érdekedben vagyok itt.

 „Süket duma” – gondolom. Hisz minden pszichológus ezt mondja. Csak a pénz hajtja őket, semmi kedve nincs igazából egy régi kórteremben raboskodni egész nap, és betegek panaszait hallgatni.

 - Én nem rendeltem agyturkászt – jelentem ki természetesen.

 - Sarah! Ő tényleg csak segíteni szeretne – fordul felém Jack, már nyugodtabb állapotban.

 - Segíteni? Ki mondta, hogy kell nekem segíteni? – nézek rá kiborulva.

 - Senki, mert ez egyértelmű – feleli rezzenéstelen arccal.

 - Na, jó. Siessünk – sóhajtok unottan, a meglepett orvosra tekintve.

 - Kérlek, fáradj ki, amíg beszélgetek Sarahval! – fordul Jack felé, aki abban a pillanatban kisétál az ajtón – Nos. Mi történt?

 - Találja ki! – mutatom a csuklómat neki.

 - Úgy értem… Miért tetted ezt magaddal?

 - Azt is. Ha maga olyan profi, ez nem jelenthet gondot – biccentek.

 - Értem. Még nem tudsz megnyílni… Ez teljesen természetes – bólogat, és közben felfirkant a könyvébe valamit.

 - Na, jó. Elég ebből! Én nem kérek a maga majomkodásából, csak pihenni szeretnék, ha már itt vagyok! – jelentem ki idegesen.

 - Rendben – biccent – Később folytatjuk.

 Én még nézem, ahogyan lassan kisétál az ajtón, aztán sóhajtva elfekszem az ágyon.

 - Ez gyors volt – lép be Jack.

 - Ne is mondd! – rázom a fejem, azután szörnyű fájó érzés nyilall a csuklómba – Baszd meg!

 - Mi történt? – kérdezi Jack, kétségbeesetten.

 - Fáj! – mondom, a kezemet szorongatva.

 - Hívjak orvost?

 - Ne- Nem kell! Majd elmúlik! – rázom vadul a fejem.

 Most érzem úgy igazán, hogy kár itt lennem. Főleg úgy, hogy nem vagyok biztonságban.