15. fejezet

Sziasztok! 

Ahogy azt megszokhattátok, ismét csak egy drámai résszel van dolgunk.Remélem, elnyeri a tetszéseteket, és ha igen, szerencsétek van, mert még ötletem sincs ezek után, hogy hogy fejezzem be, és mikor.:D A facebook oldallal/csoporttal kapcsolatban, még mindig várom az ötleteket, vagy kéréseket. Még nem tudom, hogy legyen e.

 Éjszaka van, ám én mégis képtelen vagyok az alvásra. Minduntalan anyukámra gondolok. Arra, hogy egy épületben vagyok vele, de én mégsem láthatom, és arra, hogy apa is itt van. Immáron nem vagyok biztonságban. Beszélnem kell vele! Meg kell kérnem, hogy szökjünk meg együtt!

 Nagyot sóhajtok, és felülök. Az ágy nyikorgó hangot ad ki magából, minden alkalommal, mikor megmoccanok, ezért rémülten a mellettem lévő széken alvó Jackre nézek. Az álma nyugodt, nem sértené egyetlen egy zaj sem. Mint aki nem is ebben a világban szunnyadna, hanem valahol, ahol örök béke és boldogság honol. Elmosolyodom, majd óvatosan felállok, és lassú léptekkel kisétálok a kórtermemből. Ugyanaz a halk zaj fogad, mint előző este, ám most még jobban rettegek, akárhányszor csak lépteket hallok a folyosón. Mély lélegzeteket veszek, és próbálok csak a szapora szívverésem lenyugtatására koncentrálni. Végül megállok a hatvanegyes kórteremnél, ahol anyukám alszik. Elmosolyodom, szinte megnyugvásként ér, hogy ismét láthatom. Mély levegőt veszek, és halkan benyitok. Anya amikor felém fordul, arcát zordnak látom, ám amikor meglát, hatalmas mosoly ül ki rá.

 - Kislányom! – rebegi, és szemében egy könnycsepp csillan meg.

 Az én arcomra is hamar felszalad a vigyor, és izgatottan rohanok gyönge karjaiba. Mint ha minden félelmem abban a pillanatban múlna el, s az egész szobát betölti anya jellegzetes illata.

 - Úr Isten, de örülök, hogy látlak! – kiáltok örömkönnyekkel küszködve – Hogy érzed magad?

 - Én is nagyon örülök neked, Sarah – szorongat – Jól vagyok, most hogy látlak, még jobban. De, mondd! Mit keresel itt?

 Hangjában aggodalom, és félelem motoszkál. Eltávolodok tőle.

 - Meg akartam halni. Kérlek, ne haragudj! Tudom, önzőség volt! Közben ő majdnem megölt! – zihálom zaklatottan, kezeimet ökölbe szorítva.

 - Nem, dehogy is! Nem vagy önző kicsim, ilyet ne mondj! – mondja, miközben magához húz – De ilyet soha többé ne tegyél, érted?

 Nem bírok megszólalni, mert tudom, egyből rám törne a zokogás. Csak bólintok és hagyom, hogy anya gyengéden simogassa a hajam remegő kezével.

 - Hidd el, minden rendben lesz! – suttogja, de hangja nem erről árulkodik.

 Egy könnycsepp csordul ki ismét szememből, mely anya sápadt karjára hullik. Ő finoman eltol magától, és óvatosan letörli az arcomon maradt nyomát.

 - Ne sírj! – mondja, keserű mosollyal.

 Még csak negyven éves, de sokkal idősebbnek néz ki. Az évek, amelyeket kész terrorban töltött, nem tettek jót az addig feszes és makulátlan bőrének. Eddig aranybarna haja is elvesztette csillogását, és őszülni kezdett. Kávébarna szeme szinte ürességet áraszt magából, ahogyan az enyémbe néz. Olyan vékony, mint aki anorexiában küszködne. A szívem nyomban megtelik bűntudattal, ahogy arra gondolok, mennyi mindent élhetett át még akkor is, amikor nem voltam otthon. Aztán tekintetem a szeménél lévő lila foltra téved, és ismét könnyezni kezdek.

 - Szökjünk meg! – szólalok meg hirtelen, mire leolvad hamis mosolya arcáról.

 - Tessék?

 - Szökjünk meg! Hagyjuk itt ezt a szörnyű várost! Hagyjuk itt az egész országot! Nem akarom, hogy apa ismét ránk találjon, és továbbra is megkeserítse az életünket! – mondom bátorítóan, ám anya arcára nem vagyok képes lelkes mosolyt csalni. Zavartan kutat valamit a földön tekintetével, mintsem hogy a reménytől csillogó szemembe nézzen.

 - Nem lehet – sóhajt komoran.

 - Miért ne lehetne? Én is eljöttem!

 - Azért, mert nem lehet! – jelenti ki, ellentmondást nem tűrő hangon.

 Tudom, hogy nem illik feleselnem, most azonban mégis ellenállok, és határozottan így szólok:

 - Megyünk!

 Fáradtan rám néz. Nincs ereje vitatkozni velem, és a hit is eltűnt arcáról. Érzelmektől akarja megóvni mimikáját, de én nem akarom, hogy elszálljon a reménye. Mindig van kiút.

 - Van egy barátom – kezdem, aztán kis habozás után folytatom – Van egy háza, ahol eddig laktam. Ő reményt adott nekem, és én is próbálok neki. Szörnyű múltja volt. Kábítózik, azaz remélem csak kábítózott is.

 - Tessék? – hökken meg. Nem csoda, ha megrémült.

 - Nyugodj meg, nem bántana senkit! – mondom – Talán segítene nekünk. De akkor kérlek, szökj meg velem innen! Már akár holnap. Vagy most! – könyörgök csillogó szemekkel.

 - Nem fog menni – rázza a fejét.

 - Miért nem? – kérdem kétségbeesetten.

 - Én szeretem Henriket – jelenti ki, összeszorított szemhéjakkal. Látszik, hogy görcsösen tartja vissza a zokogást.

 - Térj már észhez, anya! – üvöltök fel hirtelen, mire összerázkódik – Mit szeretsz benne? Azt, hogy milyen szexin tud péppé verni?

 - Nem…

 - Akkor? Nézz magadra! Hogy nézel ki! Mint egy idegroncs! Csak nem összetört valamid? Leestél a lépcsőn, ugye? Rohadt hihető, tényleg. Még a vak is látja, hogy a „szerelmed” bántott. Szeressétek akkor egymást, nyugodtan, és csak ne is zavarjon, hogy közben eltűnök! Undorító vagy te is!

 Azon nyomban megbánom, amit mondtam. Anyát egész végig szidták, jót nem is mondtak róla. És én is ezt teszem. Szemét lehunyja, próbál mélyeket lélegezni. Bármennyire is sajnálom, a haragom nem múlik el, így szinte meggondolatlanul, de folytatom:

 - Hányszor szenvedtél már? Hányszor kért bocsánatot? De aztán újra, és újra megteszi veled azt, amit más sosem! És te még így is képes vagy azt mondani, hogy szereted? Jobban, mint a saját lányod? – már üvöltök, ő pedig zokogni kezd.

 - Sajnálom – böki ki végül.

 Semmi tagadás, semmi olyan, ami arra utalna, hogy egy kicsit is fontos lennék neki. Mintha azt hinné, hogy figyelik, vagy csak a harag, amiért én otthagytam. Ez nagyon fáj. Mélységesen fáj. 

 - Ugyan, nem kell. De holnap már itt sem vagyok! – mondom zaklatottan, és felállok – De csak hogy tudd! Én téged mindig is szerettelek. Jobban, mint bárkit.

 És erőteljesen becsapom az ajtót.

 - Mit keresel itt? – jelenik meg előttem idegesen Dr. Mark, de ez érdekel engem most a legkevésbé.

 - Hagyjon békén – lököm arrébb, és beviharzok a szobámba.

 Amint becsukom az ajtót, a hátammal rátámaszkodom, lecsúszok, és sírni kezdek. Természetesen Jack meghallja, és rémülten hozzám rohan.

 - Sarah, miért nem alszol? Miért sírsz? Mi a baj? – kérdezgeti.

 - Anya… - zokogom, de többet nem bírok kinyögni.

 Az egyetlen, akire mindig is számíthattam. Aki felnevelt, aki beszélni tanított. Az egész életem egy pillanat alatt hullt össze bennem. A remény elszállt, már nem maradt semmim. Csak tűröm, és tűröm.