16. fejezet

Sziasztok!

Szörnyen röstellem, amiért idáig nem volt rész, ennek oka csupán az, hogy nem volt ihlet sem hozzá. De most, végre valahára meghoztam, remélem elnyeri majd a tetszéseteket! Bár sok minden nem történik, itt inkább az érzelmekre akartam koncentrálni, hogy kicsit visszarázódjatok Sarah helyzetébe. Egyébként elgondolkoztam, hogy a Sarah milyen sablonos név... Na, mindegy, így alakult.c: Egyébként ajánlom, hogy ehhez a fejezethez hallgassátok Linkin Parktól a Powerlesst, feltéve ha ti is akarjátok. Ha minden igaz, berakom felülre, de ha nem, akkor youtube-n megtaláljátok!^^

 A bennem összegyűlt kín maró könnyei csurognak le arcomon, ám egy hang nélkül hagynak csupán fénylő nyomot rajta. Sírásra már képtelen vagyok, az összes erőmet elveszítettem, csak fekszem az ágyamból bámulva az ablakot, minek párkányára egy magányos feketerigó telepedett elbújva az esőtől, amely úgy zuhog, akár a zuhanyrózsából a víz. A madár csak ül, fejét szárnya mögé bújtatva, nem akarja látni a világot, ahogyan én sem. Mintha mindenhová ugyanaz az egy feketerigó követne engem. Nem zavar, legalább itt vagyunk egymásnak még akkor is, mikor már tényleg semmim sem maradt.

 - Jobban vagy? – ül mellém hirtelen Jack, ezzel megszakítva a nyugalmat sugárzó csendet.

 Bólintok, majd visszafordulok az ablakhoz.

 - Tudom, milyen érzés elveszteni az anyukánkat… - kezdi, de én beleszólok.

 - Én nem vesztettem el – mondom halkan – Ő mondott le rólam.

 Szívembe éles fájdalom nyilall, ahogyan ezt kimondom, de rá kell jönnöm, ez a valóság. Nem szabad elbújnom, akár a feketerigónak ablakom előtt.

 - Nem tudott mit tenni. Fél – magyarázza, óvatosan végigsimítva kezemen.

 - Ha elmenne… Akkor nem kellene mitől tartania. Vigyáznék rá – suttogom, szemhéjamat összeszorítva, így visszatartva a sírást.

 - Próbálj meg megint beszélni vele! – ajánlja, de valahogy nem érzem hangjában a reményt, amit közvetíteni próbál. Ő sem igazán hisz ebben. Ahogyan már én sem.

 - Szerinted már hazamehetünk? – kérdezem keserű mosollyal az arcomon, Jack felé fordulva.

 - Várj meg itt! Megkérdezem az orvost – mondja, és feláll mellőlem.

 Amint az ajtó becsukódik mögötte, én újra elsírom magam. Az eső immáron csak csepereg az eresz alatt, a madár pedig már nem ül a párkányomon. Most teljesen egyedül nézek szembe a világgal, amely olyan szürke, akár az érzéseim. Szinte már nem érzek semmit sem, csak azt az éles fájdalmat, amely sehogy sem tud kiköltözni mellkasomból; szívem helyéről. Erőteljesen letörlőm könnyeimet, nem akarok gyengének látszani. Igazán önző dolog lenne, hisz nem én vagyok az egyetlen, aki depressziós ezen a világon.

 Az ajtó ismét nyílik, rajta pedig ketten jönnek be. De bár egy leheletnyi reményt keltett bennem, mégsem anyukám, hanem Jack, és egy idegen orvos lépi át a küszöböm.

 - Biztosan jobban vagy? – kérdezi a férfi, papírjaimat vizslatva.

 Én csak bólintok, még ha nem is vagyok teljesen őszinte ezzel kapcsolatban.

 - Akkor felőlem semmi akadálya.

 Jack bátorítóan elmosolyodik, én pedig viszonzom e mimikáját. Amikor az orvos aláíratja velem a lapjaimat, és kisétál a kórtermemből, nyomban pakolászni, és öltözködni kezdek. Jack segít, és mikor végre kész vagyunk, szinte megkönnyebbülésként ér, táskámat megmarkolni, ahogyan elhagyjuk szobám falait. Még utoljára visszanézek ablakomra, hol látom, ahogyan az eső immáron nem csepereg, csak a nedvességet hagyta maga után. Én anyámat hagyom magam után, ahogy most kisétálok a kórház ajtaján…