Szótlanul, megbánt tetteimmel fekszem a fának
dőlve, és a már lenyugodott napot pásztázom. Egy könnycsepp gurul végig
arcomon, majd végül megfáradt testemre hull, és aztán koszos ruhámra, mely
abban a pillanatban be is szívja azt. Az első könnycseppet követi a második,
majd harmadik, és végül azon kapom magam, hogy zokogva gondolok vissza első
szerelmemre…
Nyár volt. Éppen aznap ünnepeltük az első
évfordulónkat, én pedig izgatottan készülődtem a megbeszélt randira a parkban.
A kedvenc pólómat választottam, és az egyetlen rövidnadrágom. Amint kiléptem az
ajtónkon, rögtön megcsapott a meleg levegő, és Rob kölnijének illata. Ott állt
a ház előtt, ott várt engem, ott, és én nem bírtam ki. A nyakába ugrottam.
Megöleltem. Megcsókoltam. És akkor egy ideges férfi nyitotta ki a bejárati
ajtónkat, mire tüstént szétrebbentünk, és ijedten apára néztünk, aki
erőteljesen megpofozta a szerelmem, nekem meg megragadta a pólóm ujját, és úgy
akart berángatni a lakásba. Sikítoztam, ellenkeztem, és zokogva kérleltem, hogy
engedje meg, hogy járhassunk. Életemben először álltam ki magamért úgy, és
valaki másért, aki fontos volt nekem. Egy éve történt, hogy az első barátom
előtt, életemben először felpofoztam a saját apámat. Eleinte nem tért magához,
és egy pillanatra el is engedett. Nem volt erős, ám a tenyerem, és a szívem is
egyaránt fájt azért, amit elkövettem.
- Kérlek, ne haragudj! Nem akartam! Úgy sajnálom!
– zokogtam mentegetőzve, ám mikor már ismét magánál volt, és felfogta mi
történt, ököllel szaladt neki az arcomnak.
Az ütést a karommal próbáltam felfogni, de
mindegy volt, ugyanis Robnak sikerült megvédenie. Az erő nagy volt, ő pedig
vérző orral vágódott el előttem a földön. Apa nem kért bocsánatot, helyette
megragadta a hajam, és azt tépve ráncigált be a házba. Az utolsó dolog, amit
láttam Robból, az ijedt és elfátyolosodott tekintete volt…
Amint így ülök, ismét hallom, ahogyan a
felettem lakó rigó énekelni kezd. Egy szomorú dal ez, mely azonnal beleköltözik
szívembe. Szinte ihletet ad. Én lehunyom könnyektől vöröslő szemeim, és a madár
dalára gyerekkori kedvenc versemet kezdem el mondani, majd lassan átváltok
dalolásba. Tudom, hogy nincs jó hangom, de most nem is erre gondolok, hanem
arra, hogy régen ez volt az a mondóka, ami mindig megnyugtatott. Csak ülök,
éneklek, és semmi másra nem gondolok, csak anyámra. A dalom elhalni látszik, és
halk zokogás váltja fel azt. Ismét a sírás ejt rabul, mit aztán az édes álom
cserél fel…
Jack fekszik mellettem, egy ágyban, valahol
egy hotelszobában. Alattunk New York nyirkos utcájának zaja hangzik fel, mire
kipattan a szemem, és egyből az övébe gázol tekintetem. Ő néz, és mosolyog.
Meleg karja és karakán illata minden szomorúságomat elfeledtet velem, és
valahova a megnyugvás jövőjébe szállít lágy simogatásával. Én csak lehunyom a
szemem, és hagyom, hogy a fülembe suttogja…
- Sarah! Ébredj!
Ekkor kipattan a szemem, és minden eloszlik.
Már nem felnőttként fekszem egy hotelban, New Yorkban, hanem a fa alatt, gyermekként.
Ám felettem valóban Jack néz, és tényleg ő beszél hozzám. Szívem nagyot dobban
a közelségétől, és egyből lesütöm a szemem. Nem bírok azokba az égszínkék
csillagokba tekinteni. Nem merem látni édes mosolyát. Nem merem, és nem is
akarom.
- Azért jöttem, mert elnézést szeretnék kérni.
– ül le mellém aztán, én meg arrébb húzódom, aztán nagy nehezen ránézek.
- Te miért? – kérdezem a száját bámulva. A
szemébe túl nehéz volna tekintenem.
- Mert… - kezdi, aztán kicsit elgondolkodik –
Látnom kellett volna, hogy te nem vagy kész. Vagy… Nem is akarsz semmit… -
sóhajt.
- Én is sajnálom. – suttogom – Nekem meg nem
kellett volna viszonoznom.
- És azt is sajnálom, hogy csak reggel gondoltam
át a dolgokat… Biztosan nem volt túl kellemes egy fa árnyékában aludnod…
- Már egész megszoktam! – biccentek, mire
finom mosolyra húzza a száját.
- Akkor nem haragszol? – kérdezi végül, mire
sikerül összeszednem a bátorságom, hogy a szemébe nézzek.
- Dehogy is. – rázom a fejem, mikor a
tekintetében megpillantom a megbánás őszinte jeleit.
Szemei csillognak, arca pedig letisztultnak
tűnik, bár a fáradtság néhol észrevehető rajta. Még mindig az ámulatba kerget,
ahogyan óvatos mosolyra húzza szájának jobb sarkát, így megjelenítve édes
gödröcskéit. De, nem. Nem lehetek szerelmes. Most nem.
- Ma… Izé… Hétfő van. Nem kéne dolgoznod? –
kérdezi egy kis csend után.
- Basszus! – kapom fel a fejem, és gyorsan
felpattanok – Majd délután jövök! – kiáltom, és valamiért, fogalmam sincs mi
okból, de egy gyors puszit lehelek az arcára, amitől csodálkozva rám néz. Én
elpirulok, és inkább sebesen elrohanok, mielőtt még bármi követné e tettem. Nem
direkt volt. Tényleg nem.
A kocsmába lihegve toppanok be, és egyből a
főnökhöz sietek.
- Sarah, kisasszony! Hol voltál eddig? –
kérdezi idegesen, csípőre tett kézzel.
- Öhm… Izé… - vakarom a fejem – Kicsit elaludtam.
Tegnap fárasztó napom volt, és…
- Oké, tudod mit? Nem érdekel a magyarázatod!
Nem ez az első, hogy hibázol, pedig így is úgy vettelek fel, hogy közben
szabályt szegtem. Mégis mit képzelsz magadról?
- Elnézést, tényleg… - mondom.
- Nem, ezt már nem nézem el. Ki vagy rúgva! –
rázza a fejét idegesen.
- Tessék? – kérdezem meghökkenve.
- Nagyon jól hallottad. Ilyet még a legjobb
dolgozónak se engednék meg. Hányszor, de hányszor hibáztál már?
- Ezt nem teheti!
- Dehogyis nem! A főnököd vagyok. Na, sipirc,
és meg nem lássalak többször! Itt a lóvéd, osztozz a csöves barátoddal! – nyom a
kezembe egy borítékot, majd meglöki a vállam.
- De csak késtem! Kérem uram, ne dobjon ki! –
kérlelem.
- Erre nincs idő! Nézd meg, mennyi vendég van
még! Pedig hétfő reggel van… Nyomás!
- Jól van! – állok meg, és lesöpröm vállamról
a kezét – Akkor tegye ezt, mit bánom én? De ha maga szerint saját akaratomból,
feleslegesen, unalmas napok elkerülése miatt güriztem itt, a maga hülye,
undorító, büdös kocsmájában, bunkó, pedofil állatok közt, akkor nagyon téved!
Melyik tizenöt éves lány jönne ide csak úgy? Mondja meg! Vagy tudja mit, adok
gondolkodási időt, mert az ráfér magára. De ha én ma este… Ma este megdöglöm,
akkor az a maga hibája lesz! – mondom, még csak nem is hangosan, ám
határozottan, és hátra sem nézve, elhagyom a kocsmát.
Érzem, ahogy megáll a levegő bent, és minden
tekintet rám szegeződik. Még a főnök sem szól, vagy esetleg oktat ki jobban,
csak bámul, és gondolkodik. Mély lélegzetekkel vágtázom vissza Jack házába,
aztán mikor becsapom az ajtót, az én levegőm is elhal. Csak nézek magam elé, és
átgondolom, amit mondtam. Igen. Azt hiszem, már nem élem meg a holnapot. Ezzel
mindenem elvesztettem.
- Jack! – kiáltok végül – Itt a pénzem! Vegyél
Metamfetamint, kérlek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése