9. fejezet

Nem sokára 2000 megtekintő! El sem hiszem! Köszönöm szépen, mindenkinek! Ennek örömére, itt egy hosszabb részecske:♥

 Félelem járja át testem éjszaka, és a magány csípő könnycseppjei hullnak arcomról egészen a kanapéig. Hiányzik, hogy bárki átkaroljon, mint akkoriban anyám... Ahogyan ölelt, még ha zokogva, vagy remegve is ugyan, de a megnyugtató suttogásával elhitette, hogy minden rendben lesz... Próbálta elhitetni, de egy idő után már én sem hittem neki, akármennyire is vagyok naiv. Sokat szorongtam és sírtam egyedül. Az iskolában mindig kiközösítettek, de erről otthon nem mertem szólni, még anyának sem. Nem akartam még az én problémáimmal is terhet rakni hátára, mert tudtam, hogy a súly, amit ott cipel, így is nehéz. Számtalanszor védett meg attól az embertől, ki elhitette vele régen, hogy szereti, és örökké egy boldog családot alkotnak majd. Anyám is naiv volt, és az is maradt. Bár fél apától, de szereti. Ez az a dolog, amiért végtelenül haragudtam rá mindig is. Utáltam apámat, és ez most sem változott. Nem is értettem, hogy lehet egy ilyen embert szeretni, és anyám sem tudja, csak elvakult. A szorongás, a megfélemlítés és a szerelem győzött.

 Sosem hittem igazán Isten létezésében, de akárhányszor apa bekábítószerezve, és a piaszagtól bűzölögve megvert minket, aznap este a szobámban átkokkal, és káromkodásokkal illettem őt. Most azonban reménykedve összeteszem két hideg kezem, és a szememet lehunyva, halkan suttogom:

 - Ne szólj, mert tudom, hogy hazudsz! Minden szavad egy füllentés, ami reményt kelt bennem a semmiért... Talán jobb sorsot szántál nekem? És az hol marad? Akkor inkább küldj a pokolba, ahol legalább biztos lehetek abban, hogy jobbra nem számíthatok! - hangom remeg, összeszorított szemem könnybe lábad - Hitek, imák, mondák zengnek arról, hogy az élet csak egy szenvedésekkel teli előkészítés a halálra, hol nyugalomra lelhetek. Ám mások mégsem szenvednek. Tán már halottak? Mikor éltek, őket mivel büntetted? Felelj, mert már elegem van! - zokogásban török ki, de folytatom - Kérlek, ne haragudj! Önző vagyok, pedig lehet, hogy pont te szenvedtél a legtöbbet. Megbántam. Komolyan. Csak... Csak tehetetlen vagyok. Nincs senkim. Én is csak egy hülye senki vagyok!

 Idegesen törölgetem patakként ömlő könnyeimet, és bár szomorúságom erős, az álom végül egy új meccset nyerve elnyom.

 Másnap a hajnal sugara tölti fel lelkem, és ébreszt fel. Egy új, tán fájdalommal teli nap. Bent fülledt a levegő, de az ablakon keresztül, a fák ágain látom, ahogyan süvít a gyenge szél. Fáradtan feltápászkodom, és odabotorkálok, hogy kinyithassam. Ahogyan a hűvös levegő kezd beáramlani, mélyeket lélegzem kihajolva a párkányról. Elképzelem, hogy a megnyugvást, és a boldogságot szívom be az orromon.

 - Mit csinálsz? - lép ki Jack fáradtan, mire egyből felkapom a fejem.

 - Szellőztetek. - felelem. Elképesztő, hogy Jack haragja milyen gyorsan el tud szállni... Pedig még mindig lelkiismeret furdalásom van.

 - Hm... - bólint - Jó idő van?

 - Fúj a szél, de őszhöz képest elmegy.

 - Van kedved sétálni?

 Ha vörösödős fajta lennék, akkor már a rákéhoz hasonlítana a bőrszínem. Szívem szinte zakatol, és válaszolni is nehezen tudok. Minden fiú, ha ilyet kérdez, így érzem magam. Ösztön. Valamikor azért, mert nem bírom elfogadni az ajánlatot, (nem akarom megbántani) valamikor azért, mert iszonyúan örülök.

 - Igen. - suttogom.

 - Megmutatom a várost. - invitál, és felkapja a kabátját.

 Amint kilépünk az ajtón, kiráz a hideg. Felteszem a kapucnimat, és úgy indulunk útnak. Minden egyes embernél, aki felénk halad, félve lesütöm a szemem.

 - Baj van? - néz rám félig aggódó hanggal Jack.

 - Nincs. - lehelem.

 A város nem épp a legjobb állapotát mutatja. Inkább olyan, mint egy háború utáni szegény falu, de Jack oldalán valahogy mégis más érzés végigvonulni rajta. Mintha az egész kivilágosodna, megtisztulna, és a szmog szagát is felváltaná a jó illat. Akár egész nap sétálgatnék, gondtalanul, hallgatva, ahogyan a várost bemutatja, és közben úgy mosolyog, mintha nem is érdekelné a tegnapi, vagy akár az előtti veszekedésünk.

 Lassan, ahogyan így baktatunk a nap egyre lejjebb kúszik az égen, ő pedig már látványosan hazafelé vezet engem. A hideg szellő egyre erősebb, de még mindig nem viharként csapkodja a ritkán előbukkanó fák ágait.

 - Itthon vagyunk. – felel, amint az ajtó elé lépünk.

 - Nézzük meg még a naplementét! – kiáltok izgatottan, mire felvonja az egyik szemöldökét – Emlékszem, kicsi koromban mindig azt néztem, és képzelődtem… Imádok képzelődni!

 - Látom, te is lányból vagy… - csóválja a fejét – Ahol aludtál… Ott figyelted a naplementét?

 - A sziklánál? Nem igazán…

 - Gyere! – mondja, és odavisz a tóhoz, majd leültet, és mellém ereszkedik.

 Így, hogy a lábamat lógatom, egészen tériszonyom van, de ezt inkább csak annyiban mutatom ki, hogy kicsit közelebb csúszom hozzá, mint afféle végső támaszhoz. Most hirtelen eszembe jut, amikor le akartam ugrani onnan… Lehet, hogy hülyeség volt, de nem bántam meg. Lehet, hogy a madarak is azért repülnek, mert az megnyugtatja őket. Milyen jó is lenne, ha én is képes lennék szállni, csak úgy, szabadon a széllel, egészen a boldogság fellegéig, hátamon pedig anya ülne, és hátra sem nézve csak repülnénk, repülnénk… Ekkor kiesem ezen gondolataimból. Jack még közelebb csúszik hozzám, mire kiráz a hideg. Ahogyan a nap, a nagy tó végénél lassan lenyugszik, olyan gyönyörű fényekkel szikrázik a víz felszínén, hogy csak még romantikusabb állapotba kerülök. Szinte vágyom rá, hogy átkaroljon… Át is karol, lassan, én pedig hagyom magam. Szívem ver, testéből pedig a megnyugvás áramlik lelkembe. Csak most, mintha egy pillanatra is ugyan, de elfeledném minden eddigi bánatomat. Aztán ránézek, ő pedig ezt megérezve, visszatekint, s a tekintetem pásztázva lassan közeledik. Ez a csók ideje, tudom jól. Lehet, hogy nem kéne, de most az egyszer hagyom, és én is lehunyom a szemem. Eleinte csak finoman hozzáérinti ajkát az enyémhez, amibe rögtön megborzongok, aztán valóban megcsókol. Először félve ugyan, de viszonzom, és ekkor érzem igazán nyugalomban magam. Csak ő, és én, és semmi nem zavar. A világ fájdalmát elnyomó pillanat ez, amely egyszeriben megszakad, és ekkor elválunk egymástól. Még hosszú ideig, hangtalanul figyeljük egymás tekintetét. Kék szeme már nem a nap, hanem a hold, a telihold fényében csillog. Aztán egy idő után, szótlanul tápászkodunk fel, ő pedig óvakodva rákulcsolja ujjait, az enyémre. Csak ekkor tudatosul bennem, hogy mi is történt az előbb, és ki is szakítom kezem a fogásából.

 - Mi történt? – kérdezi kétségbeesetten.

 - Jack… Ne haragudj, de ez nekem nem fog menni! Én ezt nem akartam! – zihálom.

 - Csak azt ne mondd, hogy nem tudtál védekezni! – szól.

 - Nem… Ezt akartad, ugye? Most meg csak ágyba szeretnél vinni, és jól megbaszni? Ezt szoktad csinálni! Fogadok a kurváidra is elment a pénzed, nem csak a drogokra.

 - Miket beszélsz te? – hőköl hátra.

 - Csak az igazat mondom! Nem akarsz te tőlem mást, csak azt, hogy kielégítselek, ugye?

 - Nem vagy normális! – fogja a fejét – Ha az lenne a célom, már rég elértem volna!

 - Mi van? – kiáltok fel.

 - Igenis így lenne! Ne tagadd le, tudom, hogy bejövök neked!

 - Tizenöt éves vagyok!

 - Akkor is. – biccent – Hálátlan kurva vagy, még a korod ellenére is! Menj! Lakj másnál, nekem ebből elegem van! – mondja, és a háza felé csörtet.

 Én nem szólok, csak elakadt lélegzettel állok, és nézek utána. Fel kell dolgoznom a történteket.