11. fejezet

 Jack eltorzult tekintettel bámul rám.

 - Micsodát? – kérdezi vissza hüledezve.

 - Jól hallottad – biccentek, és leülök a kanapéra – Vegyél Metamfetamint, amilyen gyorsan csak tudsz! – mondom halkan, arcomat a kezeim közé fogva.

 - Megkérdezhetem mi a baj? – lép mellém óvatosan.

 Én finoman megrázom a fejem, majd egy kis habozás után csak így felelek:

 - Nincs semmim.

 - Akárcsak nekem –suttogja, majd leül mellém.

 Fejemet a vállára hajtom, és könnyeimmel küszködve gondolkozom. Szavaim, mintha elhalnának, és nem számítana már semmi. Semmi, ebben a nyomorult világban. Csak ülök, elhallgatott gondolataimmal, és hagyom, hogy Jack óvatosan és lassan simogassa vállam. Már minden mindegy. Ezzel a gondolattal fordulok hirtelen felé, és arcát kezeim közé fogva, megcsókolom. Meggondolatlanul, de megbánás nélkül csüngök ajkán, és várom, hogy visszacsókoljon. Eleinte óvakodva ugyan, de megteszi. Majd azzal a lendülettel, ahogy én csókoltam meg, magához húz, és megölel. Hozzásimulok, érzem, ahogyan szíve hevesen ver, hallom minden lélegzetét. Hevesen felemel ezután, és egészen a szobájáig visz. Ott lehúzza rólam pólómat, és tovább csókol.

 - Hoznál nekem pezsgőt? – kérdezem megsimítva arcát.

 - Pálinka van csak – feleli, mélyen az enyémbe ásva tekintetét.

 - Jó lesz – biccentek, és mikor kilép a szobája ajtaján, elfekszem az ágyon.

 Tudom, hogy fiatal vagyok még, és tudom, hogy nincs még itt az ideje ennek. De nem érdekel. Megteszem, mielőtt meghalnék ma este. Csak most az egyszer, utoljára.

 Jack egy üveggel, és két pohárral érkezik vissza, én pedig hálásan elveszem tőle az enyémet, és gondolkodás nélkül lenyelem azt. A pálinka keserű íze egyből kissé megszédít, de nem érdekel. Talán ez kell ahhoz, hogy életemben először száz százalékosan elengedjem magam.

 - Ez igen, kislány! – bólint elismerően.

 - Még! – nyújtom át neki a poharat, ő meg ismét teletölti.

 Egy újabb korty, és újra megszédülök. Ezután lerakom a kupicát, és nyakába borulva, ismét hevesen megcsókolom, ő pedig lefektet az ágyra. Eleinte félve ugyan, de hagyom, hogy lehúzza rólam a nadrágot…

 Dobogó szívvel, heves levegővétellel fekszem mellette, hozzábújva, ő meg simogat. Az élet széthullik előttem, akárhányszor csak elmémbe tekintek.

 - Kimegyek a mosdóba – suttogom, és felállok mellőle.

 - Rendben, menj csak – mondja.

 A fürdőbe lépve, a tükörhöz megyek Hajam csapzott, bőröm sápadt, szemem alatt karikák ékeskednek. Most semmi sem jó. Én sem vagyok elég jó. A mellem kicsi, hajam ritka, és alacsony is vagyok. Nem csoda, hogy nem bírt elfogadni egy ilyen lányt apám. Szememből egy könnycsepp csordul ki lassan, majd csöppen bele a koszos csapba, hova korábban megengedtem a vizet, amelybe megmostam az arcomat.

 - Dögölj meg! – suttogom halkan a tükörképemnek, és zokogva leülök a WC ülőkére.

 Minden tettem bűn volt. Nem szabadott volna lefeküdnöm Jackkel ilyen fiatalon. Nem szabadott volna otthagynom anyámat. Nem szabadott volna megszületnem…

 Ezen gondolataimmal ülök, és azzal, hogy milyen jó lenne most ismét feketerigónak lenni… Most már tényleg leugranék a szikláról, és nem érdekelne az sem, ha Jack visszahúzna. Most nem húzhat vissza. Egy hirtelen meggondolásból felállok, és magamhoz veszem a polcon ékeskedő borotvát. Pengéjét próbálom belőle kiszedni, és mikor végre sikerül, lehunyom a szemem.

 - Most, vagy soha – suttogom az illatosító szaggal elárasztott levegőbe, majd csuklómhoz szegezem a pengét.

 Eleinte egy finom vágást ejtek bele, ami fájdalommentesen, nyom nélkül látszik bőrömön. Egy újabb sóhajtás kíséretében viszont újból belehasítok bőrömbe, ahonnan a vér lassan kibuggyan, és végül lecsöppen az eddig hófehér fürdőszobaszőnyegre.

 - Ennek semmi értelme! – zokogom, és még vagy tízszer megkarcolom csuklómat, és elhajítom a pengét.

 A vér sebesen áramlik ki minden egyes vágás nyomán, mi gyengültségemhez vezet. Lassan lecsúszom a WC ülőkéről, és sírva, mély lélegzeteket véve bámulom a sebeimet. Aztán lehunyom a szemem, és az elenyésző sötétséget látom…

 - Minden rendben, édesem? – hallom kintről, de képtelen vagyok a válaszra.

 Csak ülök, és várom, hogy végleg elvérezzek, a már vörössé festett szőnyegen. Óvatosan odanyúlok a pengéért, és utolsó erőmmel, még egyet vágok oda. Talán az utolsót… Mielőtt végleg magába szippantana a megnyugtató sötétség, Jack rémült arcát látom, és az egyetlen, amit hallok ezek után, a nevem kétségbeesett kiáltozása. Talán így volt a legjobb.