18. fejezet

 - Sok sikert! – szorítom meg bátorítóan Jack kezét, aki egy biccentéssel köszöni meg az odafigyelésem. – Jaj, te! Hogy nézel ki? Olyan pacuha vagy! – nevetek, és megigazítom a nyakkendőjét.

 Tekintetünk mikor összetalálkozik, ez a mozdulatom lelassul, és tempója átköltözik a szívem dobogásának ütemébe. Jack magához ölel, és lágyan megcsókol.

 - Most már mennem kell, mert elkésem – simítja meg az arcom mosolyogva, én pedig szédelegve bújok ki karjai közül.

 Amint az ajtó becsukódik mögötte, fáradtan rogyok le a kanapéra. Egyedül vagyok a lakásban. Anya végre talált magának egy kezdetleges munkát, (egy bevásárlóközpontban eladó) Jack pedig tanult, és most egy irodában keres magának helyet. Én még mindig tanulok. Meg akarom valósítani egy régi álmom; állatorvos szeretnék lenni.

 Miután végiggondolom ezeket a dolgokat, felállok, és kisétálok a szabad levegőre. Tavasz van. Csak néhány eltévedt hűvös szellő járja néha körbe a telket, s már el is hagyja azon nyomban. Az egész város színekbe öltözött, szinte alig lehet ráismerni. Én azonban a rég látott fámhoz megyek, hogy kicsit kiürítsem a gondolataim, mert a magányomban mindig vigaszt nyújtott letekinteni a napfényben csillogó vízbe. Le is ülök a sziklám szélére, hátradöntöm a fejem, lehunyom a szemem, és hallgatom az édes madárcsicsergést, melyet immáron nem csak egy feketerigó torkából hallhatok. Hátrafordulok, és megnézem a virágokkal díszített fát, melyen két feketerigó is ül, alattuk kis fészek ékeskedik, bennük tojások. Finom mosolyra húzom ajkam, és arra gondolok, hogy ez a feketerigó végig velem volt, míg aztán ő is talált magának egy családot. Akárcsak én.

 Már nem félek. Tudom, ha apát kiengedik a börtönből, akkor is minden rendben lesz, hiszen Jack megvéd majd minket. Végre sikerült teljesen leszoknia a kábítószerről, és az ivásról, és ezért nagyon hálás. Azt mondja, én adtam hozzá erőt neki. Én, aki eddig az első, és egyetlen szerelme. Szívem mindig hevesen dobog, ha arra gondolok, mennyi mindent tett ő is értem, úgy, hogy közben ő szenvedett a legtöbbet… És ott van anya. Tőle a szívem szakad meg, és nem tudom elégszer kifejezni azt a hatalmas sajnálatomat, amiért otthagytam a mi ellenségünkkel. Azzal, ki úgy bántott minket, mint madarakat a vadász.

 De most már szabadok vagyunk. Valóra vált az álmom. Úgy érzem, repülök, akadálytól mentesen, pehelykönnyű szárnyaimmal, rajtuk a két legfontosabb embert cipelve. Nem nehezek. Sőt! Úgy érzem, ők tartanak fent a levegőben. Ők az én szárnyaim. S ha valaha lebomlanának rólam, ott lesz mellettem valaki, ki mindig követett, és segít majd fennmaradni szárnyak nélkül is. Ő az én feketerigóm.

VÉGE